A nagy román valóság-show

A nagy román valóság-show október 29.-én kezdődött, a döntő pedig november 30.-án, vasárnap lesz. Valójában azonban ezelőtt négy évvel kezdődött, közvetlenül az előző show döntője után. A játékszabályok igen egyszerűek…úgy is mondhatnánk: eccerűek. Adott 2960 jelentkező, akik az elmúlt hónap során mindent megtettek azért, hogy a közönség megkedvelje őket, és szavazataival benntartsa őket a játékban. A tét ezúttal nem egy kocsi, egy lakás, egy külföldi utazás vagy egy lemez-szerződés…hanem mindez együtt. Személyesen azt sajnálom, hogy a nagy román valóság-showban a játékosoknak nem kell dzsungelben kúszniuk, bogarat enniük, vagy Afrikában nem kell busmanokkal megértetniük magukat, illetve hát legprimérebb félelmeiket sem kell leküzdeniük leugorva egy szikláról/hídról/csónakból. Mert a hazai valóság-show csupán annyit kér tőlük, hogy egy hónap leforgása alatt minél többet mutogassák magukat emberek előtt és minél fantáziadúsabb ígéreteket találjanak ki. A győztes végül az lesz, akire a legtöbben szavaznak, és még az sms sem kerül semmibe, merthogy ez román valóság-show, tehát mellőzzük a technikát és manuálisan szavazunk. A gond az, hogy ehhez azért el kell hagyni a házat…de hát kérem, mit meg nem tesz az ember a kedvencéért. A nagy román valóság-showban most már csak azt kell tisztáznunk magunkban, hogy kire is szavazunk? Arra, akit még sokáig akarunk látni a házunk táján, vagy arra, akit nem, és a szavazatunkkal biztosíthatunk egy ingyenes (illetve nagyon sok ingyenes) utat a nagy román faluba. Hajrá, hajrá…39 és fél óra múlva lehet kezdeni a szavazást.

Eladták a TVS-t. És akkor mi van ?!

Igen. Igaz. Legalábbis annak tűnik. Fiatal váradi mágnásunk, Teszári Zoltán eladta a nagyváradi TVS stúdiót egy állítólagos bukaresti produkciós irodának és most itt ülök egy megbolydult méhkas kellős közepén. A bombahír szerdán délután robbant, miután Teszári jogásza és Oana Mudura volt Transis kolleganőm rövid beszélgetésre bevonultak Florinhoz (főszerkesztő), majd miután elmentek, mi is megtudtuk, amit meg kellett tudnunk. Vagyis: hogy Florin november 30.-áig marad főszerkesztő, azt követően viszont már semmi sem marad, hogy év végéig a mostani műsor-szerkezettel működünk, januártól azonban nem lehet tudni, milyennel és hogy Oana lesz az új adó menedzsere. Püffff neki. Mondom ezt, hogy érzékeltessem a robbanás utáni általános hangulatot, ami azonban nem egyezik az én hangulatommal. Új vezetőség, új struktúra, új tervek…mi lehet ennél izgalmasabb?! Az, hogy most mégis egy megbolydult méhkas kellős közepén ülök annak tulajdonítható, hogy kitört az általános pánik, ellenkezés az új vezetőség (ezen belül is Oana személye) elleni fújás, prüszkölés, miközben nekem csendes megfigyelőként elsőként az tűnt fel, hogy semmilyen közös elhatározás nem született Florin személyének megmentésére. Elgondolkodtató… Persze nem akarok a valóságosnál naivabbnak tünni, valahol természetes is, hogy krízis-helyzetekben legjobban a maga bőrét félti az ember, de szilárd meggyőződésem (ami ösztönökön alapszik – hát nem kétségbeejtő milyen fityfiritty gondolkodásmódja van egy nőnek ) ) hogy nem indokolt a pánik. Akkor nem, ha hajlandóak vagyunk szembenézni az újjal, és képesek vagyunk megfelelni a provokációnak.

Vihart akarok és azt, hogy mindenkit rázzon fel, meg, össze!

Forr az agyam a reakciók miatt, ezért inkább leállok…

Kimosakszom, meg közben áradozok is

Elsősorban magam és egy nagyon kedves barát előtt, aki nálam sokkal lelkiismeretesebben tartotta számon, hogy több mint két hónapja nem írtam semmit. Ócska kifogás, hogy új munkahely meg egyebek, ennél azt hiszem sokkal nyomósabb az az érv, hogy a saját blogom fogott ki rajtam és már nem fogadta el a jelszavamat Néha ugyan próbálkoztam újat telepíteni, de mire ez sikerült volna, futottam filmezni és hagytam az egészet. Most viszont egyelőre nem futok, és amikor fogok, akkor is csak komótosan, mert a Partium már amúgy is megkapta az akkreditációt, az erről szóló sajttáj pedig csak formalitás.

Ezelőtt két héttel azt sem tudtam, hogy a harmadik évezredben még avatnak vitézeket, szombaton viszont már részt is vettem egyen. Illetve többen. Szóval nagyon sokan. A család székely felének egyik tagját Balogh Botondból Vitéz Balogh Botonddá avatták-keresztelték a budavári Mátyás-templomban. Hogy ez jó, rossz, jobb vagy csak nosztalgiázó, nem tudom és igazából értékelni sem akarom. Hogy látványos, az tény, mert említett Botond mellett legalább 40-en járultak a vitéz főkapitány elé, aki valami karddal (tartok tőle, igazival és nem pléhvel) filmszerűen lovaggá…na, akarom mondani vitézzé ütötte őket. Ez volt az a pillanat, amikor felébredtem, mert egészen addig bóbiskoltam. A váradi különítmény (Andris, Orsi és alulírott) ugyanis hajnali háromkor ébredt, négykor indult és háromnegyed ötkor már át is vette a Magyar Rendőrség bírságoló csekkét, valamint jegyzőkönyvet. Indoklás: égettük a ködlámpákat. Bátyja mondta, hogy ez hazai beidegződés, merthogy nálunk enélkül nem lehet látni az út szélét, de jókedélyű rendőréket ez nem győzte meg. Ők sem Andrist, aki kérte a kreszt. Hát megmutatták neki. Végeredmény: rendőr betűzi a nevét a jogosítványról ,,Szomoru András Levente? …hát most már igen “.
No…de mindezek csak intermezzok, mert a hétvége fő eseménye számomra Jucus meglátogatása volt, akit én ugyan próbáltam magamról lebeszélni, de nem volt kivel beszélni. (Hiába, bankválság van, nem tiszta a feje)

A terv szerint a szombat éjszaka a partizásé lett volna és hát az is lett. De a Budapesten töltött 30 óra nem feltétlenül ezt égette belém, hanem nagyon sok minden mást. Leszögezem, nem ismerem Budapestet.

1. Rohadt nagy. Vagy az én világom kicsi, de akkor is. Félórát jövünk a külvárosból Budáig?

2. Budai vár, Halászbástya, kilátás Pestre, a Dunára, a Lánchídra – engem letaglózott. Szép. Nem érdekelnek a hazai pártviszályok, a magam sokszor magyarokat elítélő véleménye sem érdekel. Ez a város úgy bájos, elegáns, ahogy van.

3. Sajnos nem mozdult meg semmi hazaérzés-féle bennem, idegenség-érzés viszont igen.

4. Hol vannak az őslakosok? Mert reggel 9 órától délután 2-ig több japánt, kínait, vietnámit, hollandot, angolt, németet és még a jóisten tudja milyen nációkat láttam, mint Élesd teljes lakossága.

5. A Budai utcák gyönyörűek, hosszúak, a munkásfiúk az ágrólszakadt, gödrös szemű (én) lányokat is megszólítják és végre láttam őslakosokat.

6. A Lánchídon, amit én magamban azért rendesen misztifikáltam, azt hiszem 5 perc alatt loholtam át. Egy tekintet balra: Duna, egy tekintet jobbra: sok vasak, valami kocsik, egy tekintet előre: azt hiszem egy indiai fiú. De szép. A híd.

7. Végre találkoztam a Budapestre szakadt jelentős váradi szakasz első tagjával, aki azt hiszem tilosban állt a kocsival, hogy felvehessen. Nem tudom, mennyien lehetnek a hajdani évfolyamból Budapesten, de hogy sokan, az biztos. Legtöbbjük már legalább 5 éve, vagy annál régebben, úgyhogy ugyanúgy felépítették már az életüket, mint mi itthon. Vagy ugyanúgy nem. De azt hiszem, ők most már Budapestben gondolkodnak, ha jövőről van szó. Nem baj ez, csak az az átkozott szleng ne lenne. Norbi, ez neked szól. Norbi vett fel a Lánchíd mellől, és ameddig keringtünk a városban többször is szóltam, hogy lassítson, vagy kezdjen el magyarul beszélni, mert nem mindent értek. (meglehetősen bambán ülhettem az anyósülésen ) )

Szóval utaltam már rá, hogy Budapest-szűz vagyok még, ezért mindenféle külső, idegen, okos vagy sznob megítéléstől mentesen éltem át az első éjszakámat a Creol nevű klubban, de barátom…akkora éjszaka volt! Mai napig azon gondolkodom, a mi (román) aranyifjaink miért görcsölnek annyira, amikor szórakozni mennek, és miért nem tudnak úgy ellazulni, mint a szombat éjjel körülöttem táncoló 20-as, 30-as, 40-es stb. arcok ( kezdek mutálódni, ez például egy szleng volt). Bár az is igaz, hogy a viszonyítási alapom Váradra vonatkozik, és nem például Bukarestre, bár tartok tőle, hogy az aranyifjak ott is bemerevednek a társasági élet pillanataiban.
Végezetül egy epizód a Bp-i éjszakából. Helyszín: Creol. Szereplők: én és egy holland diplomata. Szituáció: én, mint megfáradt Karády szívom a szigarettet, holland diplomata, mint holland diplomata leül és ismerkedik. Nice to meet you, nice to meet you. Honnan vagyok, mert ő Hollandiából. Hát jó neked, én Roumania. Ah, Roumania? Hát igen, így jártam. Holland diplomata: ah, Transylvania? Hát igen, most már mit tagadjam. Ekkor vártam a standard kérdést a vérszívásra vonatkozóan, de nem! Ah, Trianon? Nah jah, hát Trianon. És mivel itt azért már kiadósabb angol tudásra lett volna szükség, hogy kifejtsük a témát, és mivel holland diplomata rájött, hogy az nálam nincs, abba is fejeztük a társalgást.

Következő bejegyzések már itthonról.

Péntek van, de én ,,nem tehetek róla”

Mondjuk nem is akarok, isten áldja Amerikát és a pénteket! A ,,nem tehetek róla” különben is, mint az ismét látszik, idézet volt, de annyiszor hallottam a elmúlt 5 hónapban, hogy most egy jót írok róla. Mert mit is sugall a ,,nem tehetek róla” és ennek változatai: nem tudom, nekem nem mondták, nem én kell megcsináljam, nem az én dolgom stb.? Persze, elsősorban tehetetlenséget egy helyzettel szemben. De ha valóban minden egyes alkalommal tehetetlenek lennénk a megoldásra váró problémákkal szemben, valszeg tényleg nem oldódna meg semmi, és lehet, hogy most is pattintanánk a követ. A különbséget a tehetetlenség és a helyzet megoldása között a felelősség vállalása jelenti. Ha egy ismeretlen eredetű fax ( bocs, még mindig az irodában dolgozom…ez a legplasztikusabb példám) nem talál gazdára, akkor ne rángatózzanak már a vállak felfele a nemtudomság és a nemérdekeltség jeleként, mert ettől a helyzet nem oldódik meg, nekem pedig feláll a hátamon a szőr és alulról kaparom a íróasztalomat kínomban. Mert egy faxot hárítani jelentéktelen defekt ahhoz képest, amikor ugyanezzel a hévvel hárítanak kimondott, de megbánt szavakat, elkövetett, de letagadott tetteket és mindezek fölött a felelősség hárításának non plus ultrája: a kicsinyes életért, a sikertelenségért, a kevés pénzért és a sok gondért mindig felelős valaki. Bárki. Mindenki. Csak éppen a tükörkép nem. De honnan is indultam? Ja, péntek van! Élvezzétek a hétvégét!

Jucus már nem ismer rám

És én, aki azt hittem, hogy legalább itt rámismernek, akik ismernek. Mert függetlenül attól, hogy a nap talán 80%-ban úgy beszélek, olyan nyelven és olyan formában, ahogy azt nem csak az én de a mások érdekei is megkívánják, saját lényegemet féltve őrzöm és ebben ezek a szösszenetek is segítenek. Ja, hogy ki Jucus? Amit már csak azért is fontos tisztáni, mert időnként fel fog tünni ez a név , utalásként a fiatalkorra vagy a közös álláspontokra az élet nagy kérdéseit illetően. Mint például, hogy a 28 év az már sok vagy sem, és hogy amit a szemünk sarkában látunk az ránc vagy csak rosszul aludtunk. Jucus a kebelbarátnőm és a ismeretségünk idén lett nagykorú. És ez az a barátság, ami ha kis szerencsénk van kitart végig…úgy értem VÉGIG, és a vég előtt még jópár évig fogunk rumos teázni a teraszon. Ez az a barátság, amelyhez hasonlóra mindenkinek rá kellene ismernie saját életében. Legalább egyre. Arról beszélek, hogy milyen otthonságos érzés sok hónapos szünet után ugyanabban a hangnemben folytatni a fontos vagy egyáltalán nem fontos beszélgetéseket, és talán arról is, hogy mindegy kit hogy csiszolt meg az élete, ezekben a beszélgetésekben mindenki ,,te dög” marad. Jucus most Bécsben és Budapesten él. Szimultán. Nem tudom, hol van neki otthon, és ami nagyobb baj, azt hiszem ő sem tudja. És hát ő az a Jucus, aki az első írásokat olvasva nem igazán ismert rám, talán azért mert a napi mes-es beszélgetések más stílusban folynak. Azt hiszem, abból is lesz majd itt ízelítő, kizárólag vájtfülűek számára. No…a barátságról ennyit. Majd jövök.

Al Di Meola, divatbemutató, Adevărul ésatöbbi

Azt hiszem, amint sikerül rájönnöm hogyan sorolom be a írásokat kategóriákba, ötperces és sokperces írásokra osztom a mondanivalómat, függetlenül a tartalomtól. Azért, hogy érthető legyen, egyes beírások miért teljesebbek, mások pedig csak hevenyészettek. Miért Al Di Meola? Mert most éppen őt hallgatom…és igyekezve valahogy kikerülni a pátoszos hangvételt, hát barátom, ezt a zenét hallgatva tényleg van egyetemesség a világon. Mert ez a zene nem sugall sem Amerikát, sem Romániát, sem nosztalgikus múltat, sem modern jelent. Ez a zene úgy ölel körül, hogy nem jut eszedbe sem a szocreál blokklakásod, sem a tanti floricas szomszédod, sem a kibanizott, kigürcölt évi egyhetes szabadságod, sem a még vágyakozás szintjére sem felkerülő álmodozás a VILÁGRÓL, országokról, amelyeket nagyon őszinte pillanataidban tudod, hogy nem fogsz látni. Ez a zene elhiteti veled, hogy nem a 200 eurós lakbéred, banki részleted vagy a noném ruhád/parfümöd/iskolád/munkád/barátod lehet csak konkrét a életedben. Ahogy most hallgatom, tágul körülöttem a tér és már nem hiszem, hogy csak álom egy édes-bús, halvány vörös, kissé borzongató, mégis langyos este valahol, ahol végtelenné tágul a látószög. És nem is keresek nevet ennek a látomásnak: nem itthon és nem Tahiti, egyszerűen csak valahol a világon, de ez a zene elhiteti velem, hogy nem lehetetlen odajutni. Egyetemes, mert minden egyes Földön élő emberrel egyenlő esélyeket hitet el velem .

Hm…miért divatbemutató? Mert ma este (júl. 11) a Fekete Sas Palota átjáróiban egyetemisták kollekcióit mutatják be, és azért vagyok érdekelt ebben, mert érdekelt vagyok. A ,,ültetvény” ugyanis támogatásáról bitosította az egyetemet a szervezést illetően, a támogatás pedig én lettem. Érdekes, én azon csodálkozom, a külföldiek hogy nem jönnek rá azonnal, hogy mi egy félcivilizált társadalom vagyunk, és azt sem értem, miért nem oltják be magukat, amikor hozzánk jönnek, mint teszik afrikai vagy a távol keleti utazás alkalmával. A betyár úristenit, mintha mi még mindig ősemberek lennénk. Magyarázom, hogy miért vagyok felháborodva: a bemutatónak lesznek hivatalos vendégei, polgármester, miegymás. Annak érdekében, hogy biztosan legyen hova leülniük, szerettük volna lefoglalni az érintett teraszokat, a meglepetés azonban akkor ért, amikor egyes tulajok határozottan elutasították a együttműködést, annak ellenére, hogy a teraszok a megszokott rend szerint működtek volna, rendes fogyasztással és fizetéssel. És ez itt történik, Váradon. No…de nem érvényes mindenkire. Várom az estét.

Miért Adevarul? Ez rövid bejegyzés lesz, mert szorít az idő és mert éppen annyit tudok, amennyit le fogok írni. Újságíró kolleganőm telefonált és néhány szóban érdeklődött, nem-e akarnék az Adevarulnak írni. No comment, jövő héten tovább beszélünk a témáról.

S végezetül ésatöbbi. (ez még kurtább lesz) Felkértek a TVS-től, hogy menjek a magyar szerkesztőséghez dolgozni. VÉGRE!!!!!!! A sok felkiálltójel nem feltétlenül a TVS-nek szól, hanem a tévének, a kameráknak, a felvételeknek, a filmezéseknek, a vágásnak… a tévézésnek.

Elfogadtam.

Szegény gazdagok

Szombat reggel ébredés 6-kor, rövid, de annál eredménytelenebb séta a ,,birtokon”, ahol a területet jelölő cölöpöket csak elvétve találtuk meg, de legalább térdig áztattuk a lábunkat a harmatos, őserdőt idéző gazban. A család fel akarta mérni az eladásra váró gyümölcsös és négy (4 db.) erdőben álló fa állapotát, és miután lelkesen győzködtük egymást arról, hogy hát már milyen bolondok is az emberek, akik olvassák a hírdetést és nem rohamoznak meg bennünket ötpercenként vásárlási szándékukkal, töretlen proli méltósággal vonultunk ki Pályiba. Ebből több előny is származott, fontossági sorrendben a következőek: találkoztam Mamával, leégtem, leégés közben paszulyt és borsót szedtem, jelenleg pedig azt várom, hogy az égett bőr barnára váltson. Addig is, ha lehet láb- és kézujjakon aludnék, az intimitás teljes kizárásával.

Ja, szombat. Jó hír a váradi lokálpatriótáknak, persze lehet, hogy rajtam kivül már mindenki tudta: újból megnyitották a hajdani Várad vendéglő teraszát (Gradina de vara Oradea). Most Gradina de vara Kokoon néven fut és még nem jöttem rá, van-e valami köze a Kokoon teázóhoz, de a lényeg, hogy megnyílt. A túlnyomórészt hársakkal árnyékolt terasz nyújtja szerintem Várad egyik legelbűvölőbb utcaképét. Ha a Sétáló utcához legközelebb eső asztalnál foglasz helyet egyrészt beláthatod a Fő utcát, egészen az Ady sarkáig, beleértve a Bazár épületét is, és a fennmaradó látószögbe a Színház, az Astoria (Emke) és egy kevés Transilvania (Pannónia) vendéglő is befér. Szemet nyugtató zsúfoltság. Persze csak éjfélig, mert akkor már szinte kézenfogva vezetett volna ki a személyzet: ,,ultimá komándö”.

No. Ez a bejegyzés most pontosan olyan kaotikus és álmatag lett, mint a hétvége, úgyhogy végső soron elégedett vagyok vele. Holnap harcba megyek, tárgyalni és alkudni ingatlanpiacos harcosokkal. Ha elesek, a síromra sárga virágot hozzatok.

Őrült nők ketrece

Isten bizony ott szeretnék lenni. A valódi őrült nők ketrecében, ahol a nők nem is valódiak. Inkább ott, mint a privát őrült ketrecemben – immár lassan 5 hónapja – , ahol a nők ugyan valódiak, de éppen ez az, ami kétségbeejtő. Nem vagyok büszke rá, de perverzióm a tetőfokára hág, amikor éppen azokról írok, akik ezekben a pillanatokban is körülöttem nyüzsögnek: a Kolleganők. Ezelőtt 5 hónappal, amikor viharosan felmondtam a tévénél és a vállalkozók szövetségéhez jöttem dolgozni ( a továbbiakban ,,az ültetvényre” ) egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ennek még nem lesz jó vége. Úgy értem, a koedukáltság feladásának és a nőuralom elfogadásának. Merthogy az ültetvényen csupa csupa nő dolgozik, és csak a ,,gazdák” férfiak. Tehát ezelőtt 5 hónappal rémálmomban sem gondoltam volna, hogy az, aminek hamarosan szem- és fültanúja lettem az valóban létezik. Hogy miről beszélek? A ruhák, a rúzsok, a manikűr és pedikűr világáról, az éretlmetlen, céltalan és nem kevésbbé kicsinyes csiripelésekről mások magánügyeiről, az interneten talált három pár lábbeli okozta lázról, a felületességről a munkában (ami számomra felületességet sugall más területen is), az ,,ültetvény” tényének elfogadásáról. Nőkről beszélek. Ezúttal az én kolleganőimről. Hm…igazából nagyon sok nőről is egyben.

szomoruedina lettem

Szegény Nemecsek Ernő lelke összetört, miután a gittegylet csupa kisbetűvel írta le nevét s tessék: itt állok önként vállalt kisbetűségem első napján. Blogger lettem. ( a két g-ben nem vagyok biztos). Dúl a nyár, minden arc fényes – vagy ahogy Jucus mondaná: fínnyes – és minden erőfeszítésem ellenére sem tudok magasabb eszmére gondolni ma, mint a pénz. Azt hiszem, ma volt részem az első igazán komoly no nem halál-, hanem életközeli élményben, éppen a pénz miatt. Mondhatnátok, jókor, itt vagyok mingyárt 30. Csigaházat vennék a nyakamba, de érdekes, ezt rajtam és Anyukán és Apukán és Andrison és Mamán kivül látszólag senki sem akarja. Elősegíteni sem. Igen, lakásvásárlás. Nem, nincs rá meg a pénz. Igen, kétségbe vagyok esve. Nem, nem adom fel és csak azért is dörzsölt leszek, és smekker és az ingatlanpiac szakértője. És végezetül még egy nem. Nem, ez utóbbi kijelentést ( a smekkerest) én magam sem hiszem el.