Jucus már nem ismer rám

És én, aki azt hittem, hogy legalább itt rámismernek, akik ismernek. Mert függetlenül attól, hogy a nap talán 80%-ban úgy beszélek, olyan nyelven és olyan formában, ahogy azt nem csak az én de a mások érdekei is megkívánják, saját lényegemet féltve őrzöm és ebben ezek a szösszenetek is segítenek. Ja, hogy ki Jucus? Amit már csak azért is fontos tisztáni, mert időnként fel fog tünni ez a név , utalásként a fiatalkorra vagy a közös álláspontokra az élet nagy kérdéseit illetően. Mint például, hogy a 28 év az már sok vagy sem, és hogy amit a szemünk sarkában látunk az ránc vagy csak rosszul aludtunk. Jucus a kebelbarátnőm és a ismeretségünk idén lett nagykorú. És ez az a barátság, ami ha kis szerencsénk van kitart végig…úgy értem VÉGIG, és a vég előtt még jópár évig fogunk rumos teázni a teraszon. Ez az a barátság, amelyhez hasonlóra mindenkinek rá kellene ismernie saját életében. Legalább egyre. Arról beszélek, hogy milyen otthonságos érzés sok hónapos szünet után ugyanabban a hangnemben folytatni a fontos vagy egyáltalán nem fontos beszélgetéseket, és talán arról is, hogy mindegy kit hogy csiszolt meg az élete, ezekben a beszélgetésekben mindenki ,,te dög” marad. Jucus most Bécsben és Budapesten él. Szimultán. Nem tudom, hol van neki otthon, és ami nagyobb baj, azt hiszem ő sem tudja. És hát ő az a Jucus, aki az első írásokat olvasva nem igazán ismert rám, talán azért mert a napi mes-es beszélgetések más stílusban folynak. Azt hiszem, abból is lesz majd itt ízelítő, kizárólag vájtfülűek számára. No…a barátságról ennyit. Majd jövök.