Kimosakszom, meg közben áradozok is

Elsősorban magam és egy nagyon kedves barát előtt, aki nálam sokkal lelkiismeretesebben tartotta számon, hogy több mint két hónapja nem írtam semmit. Ócska kifogás, hogy új munkahely meg egyebek, ennél azt hiszem sokkal nyomósabb az az érv, hogy a saját blogom fogott ki rajtam és már nem fogadta el a jelszavamat Néha ugyan próbálkoztam újat telepíteni, de mire ez sikerült volna, futottam filmezni és hagytam az egészet. Most viszont egyelőre nem futok, és amikor fogok, akkor is csak komótosan, mert a Partium már amúgy is megkapta az akkreditációt, az erről szóló sajttáj pedig csak formalitás.

Ezelőtt két héttel azt sem tudtam, hogy a harmadik évezredben még avatnak vitézeket, szombaton viszont már részt is vettem egyen. Illetve többen. Szóval nagyon sokan. A család székely felének egyik tagját Balogh Botondból Vitéz Balogh Botonddá avatták-keresztelték a budavári Mátyás-templomban. Hogy ez jó, rossz, jobb vagy csak nosztalgiázó, nem tudom és igazából értékelni sem akarom. Hogy látványos, az tény, mert említett Botond mellett legalább 40-en járultak a vitéz főkapitány elé, aki valami karddal (tartok tőle, igazival és nem pléhvel) filmszerűen lovaggá…na, akarom mondani vitézzé ütötte őket. Ez volt az a pillanat, amikor felébredtem, mert egészen addig bóbiskoltam. A váradi különítmény (Andris, Orsi és alulírott) ugyanis hajnali háromkor ébredt, négykor indult és háromnegyed ötkor már át is vette a Magyar Rendőrség bírságoló csekkét, valamint jegyzőkönyvet. Indoklás: égettük a ködlámpákat. Bátyja mondta, hogy ez hazai beidegződés, merthogy nálunk enélkül nem lehet látni az út szélét, de jókedélyű rendőréket ez nem győzte meg. Ők sem Andrist, aki kérte a kreszt. Hát megmutatták neki. Végeredmény: rendőr betűzi a nevét a jogosítványról ,,Szomoru András Levente? …hát most már igen “.
No…de mindezek csak intermezzok, mert a hétvége fő eseménye számomra Jucus meglátogatása volt, akit én ugyan próbáltam magamról lebeszélni, de nem volt kivel beszélni. (Hiába, bankválság van, nem tiszta a feje)

A terv szerint a szombat éjszaka a partizásé lett volna és hát az is lett. De a Budapesten töltött 30 óra nem feltétlenül ezt égette belém, hanem nagyon sok minden mást. Leszögezem, nem ismerem Budapestet.

1. Rohadt nagy. Vagy az én világom kicsi, de akkor is. Félórát jövünk a külvárosból Budáig?

2. Budai vár, Halászbástya, kilátás Pestre, a Dunára, a Lánchídra – engem letaglózott. Szép. Nem érdekelnek a hazai pártviszályok, a magam sokszor magyarokat elítélő véleménye sem érdekel. Ez a város úgy bájos, elegáns, ahogy van.

3. Sajnos nem mozdult meg semmi hazaérzés-féle bennem, idegenség-érzés viszont igen.

4. Hol vannak az őslakosok? Mert reggel 9 órától délután 2-ig több japánt, kínait, vietnámit, hollandot, angolt, németet és még a jóisten tudja milyen nációkat láttam, mint Élesd teljes lakossága.

5. A Budai utcák gyönyörűek, hosszúak, a munkásfiúk az ágrólszakadt, gödrös szemű (én) lányokat is megszólítják és végre láttam őslakosokat.

6. A Lánchídon, amit én magamban azért rendesen misztifikáltam, azt hiszem 5 perc alatt loholtam át. Egy tekintet balra: Duna, egy tekintet jobbra: sok vasak, valami kocsik, egy tekintet előre: azt hiszem egy indiai fiú. De szép. A híd.

7. Végre találkoztam a Budapestre szakadt jelentős váradi szakasz első tagjával, aki azt hiszem tilosban állt a kocsival, hogy felvehessen. Nem tudom, mennyien lehetnek a hajdani évfolyamból Budapesten, de hogy sokan, az biztos. Legtöbbjük már legalább 5 éve, vagy annál régebben, úgyhogy ugyanúgy felépítették már az életüket, mint mi itthon. Vagy ugyanúgy nem. De azt hiszem, ők most már Budapestben gondolkodnak, ha jövőről van szó. Nem baj ez, csak az az átkozott szleng ne lenne. Norbi, ez neked szól. Norbi vett fel a Lánchíd mellől, és ameddig keringtünk a városban többször is szóltam, hogy lassítson, vagy kezdjen el magyarul beszélni, mert nem mindent értek. (meglehetősen bambán ülhettem az anyósülésen ) )

Szóval utaltam már rá, hogy Budapest-szűz vagyok még, ezért mindenféle külső, idegen, okos vagy sznob megítéléstől mentesen éltem át az első éjszakámat a Creol nevű klubban, de barátom…akkora éjszaka volt! Mai napig azon gondolkodom, a mi (román) aranyifjaink miért görcsölnek annyira, amikor szórakozni mennek, és miért nem tudnak úgy ellazulni, mint a szombat éjjel körülöttem táncoló 20-as, 30-as, 40-es stb. arcok ( kezdek mutálódni, ez például egy szleng volt). Bár az is igaz, hogy a viszonyítási alapom Váradra vonatkozik, és nem például Bukarestre, bár tartok tőle, hogy az aranyifjak ott is bemerevednek a társasági élet pillanataiban.
Végezetül egy epizód a Bp-i éjszakából. Helyszín: Creol. Szereplők: én és egy holland diplomata. Szituáció: én, mint megfáradt Karády szívom a szigarettet, holland diplomata, mint holland diplomata leül és ismerkedik. Nice to meet you, nice to meet you. Honnan vagyok, mert ő Hollandiából. Hát jó neked, én Roumania. Ah, Roumania? Hát igen, így jártam. Holland diplomata: ah, Transylvania? Hát igen, most már mit tagadjam. Ekkor vártam a standard kérdést a vérszívásra vonatkozóan, de nem! Ah, Trianon? Nah jah, hát Trianon. És mivel itt azért már kiadósabb angol tudásra lett volna szükség, hogy kifejtsük a témát, és mivel holland diplomata rájött, hogy az nálam nincs, abba is fejeztük a társalgást.

Következő bejegyzések már itthonról.