megszívtam…

Ha őszinte akarok lenni, bizonyságtételnek is szántam. Csak úgy, magamnak.  Hogy nem múlt még el minden, ami felelőtlen, izgalmas, értelmetlen. Ezért, amikor közelített felém, nem utasítottam el. Mondjuk tudtam, hogy amit éppen teszek, illegális. De…egyszer, csak egyszer ki akartam próbálni. Mert bíztam magamban, a szervezetemben, és nem bíztam benne. És néhány percig valóban nekem volt igazam . Azután ő győzött. Persze mérsékelt győzelem volt, és tulajdonképpen mindketten nyeregben voltunk, csak hiányzott belőlem a kontrol, amivel a gyeplőt igazán szorosan tarthattam volna. És ez volt, ami igazából eltávolított tőle. Hogy elenyészően kicsi szinten, de megfosztott a önuralomtól. Buta dolog. Izgató is. Nem kívánom újból. Talán csak egy kicsit. Ha annyi éves lennék…ha most az lennék, aki akkor voltam, mikor először gondoltam rá, biztosan újra keresném. Jó, hogy csak most találkoztunk. Szinte biztos, hogy nem is fogunk többet. Nem másért, de tíz napon belül írmagja sem marad kis hazánkban . (Már most gondolkodom azon a beszélgetésen, amit majdan a gyermekemmel folytatok vele kapcsolatban…ajaj)